Halom hegyi mesék

Mese a kezdetektől

 

 

 

A pince előtt álló öreg diófa alatt egy fonott karosszékben egy öregember szunyókált. Előtte az asztalon egy borosüveg pohárral.

Felette a diófa egyik vastag ágán két fura madár ücsörgött, egy látszatra valami csibeféle, és egy fura zöld madár. Úgy tűnt ők is alszanak. Csend és nyugalom volt a Halom hegyen. Aztán egyszercsak a csibének látszó madárka odaszökkent a másik mellé, és oldalba lökte a látszatra mit sem sejtő zöld madarat. Ám az sem volt rest, egy pillanat alatt megélénkült, és viszonzásképp a fejére koppintott a sárga gombóc-madárnak.

-Egál- csippantotta Zöldike, mert ugye ki más is lehetne, itt a Madaras Királyság kellős közepén

-Negyvenkettő, negyvenkettő- tette hozzá, és Csibére nézett, aki csonka szárnyacskáival próbálta elérni a fejének az imént a zöld madár csőre által eltalált részét.

-Ébresszük fel?- intett az események dacára is nyugodtan szuszogó öreg felé a zöld madár.

-Tőlem mehet- válaszolt a másik, és torkát megköszörülve elkezdett csipogva visítani, amihez egy pillanattal később csatlakozott Zöldike is. Így kettecsként olyan fülsértő ricsajt csaptak, mintha egy verébraj verekedett volna össze egy seregély különítménnyel. Látszott az “előadáson”, hogy nem először csinálják a madárkák.

-Ulánusok!- nyögött egy nagyot az öregember, majd fejét megrázva, hogy magához térjen a zajos ébresztés utáni sokkból a madarakra pillantott akik mintha mi sem történt volna tollaikat rendezgetve csendesen ücsörögtek a faágon.

-Mi történt?-kérdezte a madarakat, majd megértően bólintott, és megkérdezte

-Egyenlő?-majd mivel két bólintást kapott válaszul follytatta

– Meddíg még?

-A Csibe versus Zöldike Szabadstílusú Madárbosszantó Kupa Szezon hivatalosan….-kezdte a Csibe, miközben a szárnya alól egy hatalmas díszes könyvet kapott elő- aszonygya hogy….-motyogta és felcsapta a közepén-szóval a szezonnak az előírtak szerint…..

-Ez volt az utolsó játszmája.

-Hoppácska!- mondta az Ember- és ilyenkor mit ír a Kupa szabályzat-és a könyvre mutatott

-Bunyó!- csippantotta- a kiscsirke-és a könyvet eltüntetve máris bunyós alapállásba rakta pálcika lábait, é kis szárnyacskáival hadonászott vadul..__

-Gyerekek, gyerekek, mire jó ez? Már Ti sem vagytok mai csirkék!-a kiscsibe felé csippantott szemével.

-Miért is veszekedtek állandóan?

Nagy hírem van….úgy döntöttem megírom a meséket amik itt történtek…..először is ahogy kezdődött ez az egész…..

A madárkák erre leugrottak az ágról, és megtelepedtek a fotel karfáin.

-Hogyan is?- kérdezte Zöldike

-Hát úgy hogy….- kezdte az öregember

 

…Egyszer volt volt hol nem volt volt egyszer egy vándormadár. Vándorló madár volt annak ellenére, hogy sem a neve, és a külleme nem volt olyan „vándormadaras”. Merthogy úgy hívták, hogy Zöldike. és ennek megfelelően kicsi volt és nagyrészt zöld, és általában a családtagjairól elmondható volt, hogy nemigen szerettek vándorolni.
Zöldike viszont igen, vonzották a távoli tájak, a tenger, a hatalmas hegyek amikről a többi madár mesélt.
Így aztán amint felcseperedett nekiindult világot látni, és olyan tapasztalatot és tudást szerezni ami hasznosnak bizonyulhat abban a világban ahol a madarak nem feltétlenül madárként viselkedtek, hanem éppenpont akár emberként is , és akár ez visszafelé is igaz volt. És aztán miközben erre , arra vetette a sors , látott tengert, sőt óceánt is, nagy hegyeket amit, ha felrepülni nem is tudott a tetejükre , azért felmászni felmászott rájuk. Onnan aztán megállapította, hogy jó messzire el lehet látni, és hogy szép is a látvány, aztán továbbállt. A tengerek és az óceán is hihetetlenül nagyok  és igencsak sós ízűek voltak. Látott még emberek által épített városokat, hidakat, utakat és tornyokat.
Egyszer aztán úgy érezte, hogy megtelt az a képzeletbeli puttony amibe a kalandokat, távoli tájak, idegen madarak, és más élőlények emlékét gyűjtötte, és szépen hazaindult.
Mondta is
-Akkor most haza megyek- majd elgondolkodva körülnézett, és azt motyogta még maga elé
-….bárhol legyen is az…,-ismét körülnézett mintha most rögtön végére szeretne járni ennek a dolognak, majd megrázta magát, és azt mondta:
– ….megtalálom!
El is indult hát keresni, és szándékosan, vagy anélkül arrafelé indult ahol fióka volt. Már majdnem teljesen odaért amikor egy olyan helyre ért amitől leesett az álla, vagy mondjuk úgy hogy lekoppant a csőre, mivel hogy mégiscsak egy madárról szól ez a mese…
És hát attól koppintotta meg a kemény fekete kövekből épült kerítésbe a csőrét, hogy olyan szép tájat látott amit még sosem azelőtt.

Maga előtt egy hegyet, ami nem volt olyan nagy mint amiket külhonban látott és mászott meg, de szép formája volt, mint egy hatalmas vakondtúrás. És meg még különösen tetszett A madaraknak az volt hogy mindenhol szőlő nőtt.

Mert bizony ez a madár nem véletlenül járt annyi helyen az a tudás és tapasztalat amit összegyűjtött ezeken a helyeken nem más volt mint a szőlőtermesztés és borkészítés tudása.
De az igazi csoda az lennt volt a hegy alatt! Egy hatalmas nagy tó, ami ugyan tengernek is beillett volna, de Zöldike ösztönösen érezte hogy ez a rengeteg sok víz ez mind iható, ha nem is édes, de mivel annak hívták Így fennhangon nyugtázta a tényt:
-Rengeteg fínom édes víz!
-Előttünk az életet adó víz, hátunk mögött a tűzből született hegy , ami megvéd minket, és alattunk a gazdagon termő föld, ami táplálékot ad nekünk- szólalt meg az az ember aki egy kicsit távolabb volt kaszájával, de míg Zöldike ámuldozott a közelbe került a hatalmas vágószerszámmal suhogtatva, amivel nem sok kárt tett a lekaszálandó magasra nőtt gizgazban, de ez láthatóan elégedetten szélesre tárt karral mutatott a megborzolt aljnövényzetre azt mondta:
-Kaszálok!-mondta
-Hol is?-kérdezte érdeklődve Zöldike ,és hogy megerősítse kíváncsiságát nyakát nyújtogatva nézelődött körbe-körbe.
Az Ember tágra nyitott szemmel nézett, majdegyszer csak el kezdett rázkódni mint ha a hideg rázná, de persze nem, csak az egy másodperccel késöbb elemi erővel kibuggyanó kacaj előfutára volt a remegés. Úgy kacagott az a hatalmas szőrös ember mintha az egész világot akarná kikacagni, és ahogy a zöld madár nézta a vidám idegent, neki is jókedve kerekedett,és hamarosan egymás hátát veregették, hogy egyik se fúljon beele a nagy jókedvbe.
Amikor aztán levegőhöz jutottak az Ember megszólalt.
-Nahát erre a nagy örömre, hogy végre egy humoros… madár érkezett a hegyre, gyere pajtás megkóstoljuk a szomszéd borát…
Zöldike tétovázott, majd a kérdő tekintettel azt mondta:
-Az a vidám madár…-az hol van?-kérdezte ártatlan képpel, mire az emberből megint csak kiszakadt a hahota.
-Na gyere, erre inni kell!- nyögte végül, és meglódult az egyik fehér pince felé
Amikor odaértek a madár letelepedett a diófa alá, míg a másik eltünt a pincébe.
-Na ilyet még nem ittál!- kiáltotta, majd a lopóból aranysárga nedüt csorgatott a poharakba
-Először iszunk, aztán ismerkedünk-mondta, majd hozzátette- a Halomhegyi pinceetikett!
-Na Isten-Isten!-koccintottak. Zöldike belekortyolt, majd bólintott
-Grasevina, avagy ahogy itt nevezik Olaszrizling, tavalyi évjárat, teljes érésben szüretelték egy viszonylag idős, legalább harminc éves ültetvényről. De lehet hogy innkább közelebb az ötvenhez vannak a szőlőtőkék, a terület déli fekvesü,nem túl nagy lejtőszögű, a talaj pedig meszes nem olyan mint itt . A színéről már sejtettem-fűzte hozzá.
-Ejha, Te aztán értesz hozzá, a szomszéd bora- mondta elismerően, majd koccintásra emelte a poharát

.-János vagyok, az Aranymüves-mondta

-Én meg Zöldike az utazó borász- válaszolta

– Akkor Hát iszunk erre egyet, utána meg ha nem sértelek a kérdésemmel……elmondod hogy mi járatban vagy errefelé?

– Otthont keresek magamnak……. olyat mint ez itt mutatott körbe széles mozdulattal Zöldike, majjd egyszer csak leugrott a székről és elszaladt a legközelebbi szőlősorok felé. És pedig azért sietett ennyire a zöld madár-ember-borász mert meglátott egy táblát kikandikálni a szőlősorok közül és a táblán nem volt más mint az hogy ez a terület eladó..

-Otthon vagyok -mondta Zöldike- és itt lesz az én pincém.